Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
És vánszorog a ragyogó napon.

Szeméből csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.

Tebenned bízik, úrban a hívő,
És kínjait eléd teríti ő.

A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.

A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre szűköl árván, csöndesen.

Testvéred ő is és osztályosod,
A nap alatt egy a ti sorsotok,

Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
Ártatlan ő, szegény és védtelen.

Mégis embernek ember gyilkosa
És a kutyától nem tanul soha!