Mindig nagy figyelmet kaptak a beszélő állatok, így a papagájok is. Az etológusok úgy vélték a két évszázaddal ezelőtt, hogy a papagájok beszéde a társas ösztön egyfajta megnyilvánulása, ugyanis természetes közegükben akár ötven egyedet számláló közösségben élnek.

Az állatok akkor képesek beszédre, ha együtt van a hangutánzó képesség, a magas intelligencia és a társas ösztön is, vagyis igen összetett feladat. A varjúfélék közül néhány faja képes. Ide tartoznak a papagájok vagy a szajkó is.

A papagájok anatómiailag alkalmasak a vokális beszédre, de természetes környezetében mégsem beszél emberi nyelven. Azt ugyan nem, de más állatfaj hangját utánozza és későbbi éneke során fel is használja. A párválasztás, az udvarlás alkalmával fitogtatja minél érdekesebb, minél több nyelven szóló énekét, így nagyobb az esély, hogy elnyeri a tojó tetszését.

A jákópapagáj Közép-Afrikában honos madár, ahol pampakajnak nevezik, aminek jelentése fecsegő, locsogó. A papagájok beszédéhez nem csak a hangutánzó képesség szükséges, hanem magas intelligencia is.

A jákópapagájok verhetetlen bajnokok a beszédben, majd követik az amazonpapagájok, az arák, a kakaduk, vagy a házi kedvencként megszokott hullámos papagáj. Fajon belül széles skálán mozog a papagájok beszédkészsége. Párban is megtanulnak beszélni, de később és kevesebb szót.

Fontos, hogy mindig ugyanaz a személy tanítsa madarát, először egy szóval kezdjék. Egy szót naponta többször ismételjen el, fontos hogy a gazda szemben legyen papagájával. Új szó tanítása akkor javasolt, ha az előzőeket tudja, hallotta többször is.
Ha már megtanult jó néhány szót vagy mondatot, nem várhatjuk el, hogy a papagáj ismeretlen társaság előtt produkálja magát, mert nyugodt és megszokott légkör szükséges hozzá. Ha kellően feloldódik, megnyugszik, akkor másnak is megmutathatja beszédét.

(Forrás: borostyan.net)